Please update your Flash Player to view content.
MagyarRomânăEnglish
Történet PDF Nyomtatás E-mail

A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár története

A levéltár létrejötte, története


Az első ezredforduló táján alapított erdélyi püspökség jelentős szerepet játszott a középkorban. Ennek megfelelően mind a püspökség, mind pedig a káptalan jelentős levéltári anyaggal rendelkezhetett. A hasonló egyházi központok, a többi magyarországi érsekség és püspökség levéltári anyaga is óriási károkat szenvedett az évszázadok során. A párhuzamok alapján biztosan feltételezhető, hogy nagyszámú eredeti oklevél halmozódott fel Gyulafehérváron is. A hiteles helyi tevékenység alapján pedig egész Erdélyre vonatkozó hivatali, (relatios) működéssel kapcsolatos iratok, valamint a magánjogi (fassios) tevékenységre vonatkozó egyéb iratok és családi letétek is összegyűltek. E közjegyzői jellegű tevékenység mellett a káptalan saját birtokaira és működésére vonatkozó iratokat is itt őrizték.

Gyulafehérvár esetében a legtöbb adatunk már Mohács előtt is a pusztításokról szól, de ezeket is tanulságos megemlíteni. Az első székesegyházat a tatárok 1241 április elején erősen megrongálták. A korabeli tanú Rogerius erről így ír „siralmas énekében”: „Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilikák és paloták szétrombolt és aláásott falait, amelyeket szerfölött sok keresztény vér kiontásával mocskoltak be.”[1] A pusztítás nyílván megsemmisített minden addig összegyűjtött oklevelet és iratot. Gál, erdélyi püspök, illetve IV. Béla király így jellemezte a püspök székhelyét 1246-ban: „Mivel püspöksége a tatárok háborús pusztításakor oly mértékben elnéptelenedett, hogy a vész idejétől egész mostanáig püspöki székhelyén, Fehérvárott és más püspöki udvarhelyeken … nincsenek, vagy alig vannak zsellérek, és nem is fognak oda költözni, hacsak nem kegyeskedünk nagyobb szabadságban részesíteni őket.”[2] A 13. század végén meggyengülő központi hatalom időszakában, 1277. február 21-én a vízaknai szászok támadtak az éppen újjáépült püspöki székhelyre, ismét felégették a székesegyházat és feldúlták a várost. Ebben az időszakban ez sem volt szokatlan, hiszen egy évvel korábban a nádor támadta meg a veszprémi püspök székhelyét és pusztította el az éppen kialakulóban lévő káptalani jogi iskolát és annak értékes könyvtárát. Sajnos feltételezhető, hogy ugyanez játszódott le Gyulafehérváron is. A 14-15. század a viszonylag békés fejlődés időszakát jelentette, így a 16. század elejére mindenképpen már mennyiségben is jelentős és értékes levéltári anyag halmozódott fel Gyulafehérváron.

Mohács után nem sokkal az ország három részre szakadása és a reformáció térnyerésének hatására Erdély politikai és társadalmi berendezkedése rendkívül gyorsan alakult át. A reformáció nyomán Erdélyben ténylegesen befejeződött a szekularizáció. E folyamat nem volt erőszaktól mentes és 1556-ban, amikor Izabella királyné és János Zsigmond visszatért Erdélybe kitiltották a születő fejedelemségből az erdélyi és a váradi püspököt, valamint a katolikus szerzetesrendeket. Ettől kezdve gyakorlatilag 160 éven át nem működhetett hivatalosan római katolikus püspök Erdélyben. A püspökség és székeskáptalan és más hiteleshelyi tevékenységet folytató egyházi intézmények: a kolozsmonostori konvent, az aradi társaskáptalan, a csanádi és a váradi székeskáptalan addigi levéltára a szerveződő fejedelmi levéltár magja lett.[3] Az 1557. évi tordai országgyűlés hozott döntést a szekularizált hiteles helyek további működtetéséről. „Elhatároztatott, hogy négy kitünő nemes férfiú választassék ki, akik a keresztyén hit és becsület által köteleztetve, Gyulafehérvárott hatalmukban bírják a szentélyben, vagyis az iratok őrzőhelyén található összes kiváltságleveleket és okleveleket, s szorgalmasan gondozzák azokat. Tőlük vétessenek ki a régi szokás szerint iratok másolatai iratkerestető vagy felszólító levelekkel.” [4] Az országgyűlés határozata alapján, lehetőség szerint minden bevett felekezet tagjai közül választották ki a requisitor (megkeresésekre az iratokat kiválasztó), illetve conservator (az iratokat biztonságosan megőrző) munkakörben dolgozó levéltárosokat.

Ebben a levéltárban kellett elhelyezni a királyi könyveket, a fejedelem kancelláriáján kiadott jogbiztosító oklevelekről vezetett másolati könyveket. Ide került a korábbi erdélyi vajdák, később a fejedelmek levelezése is. Szerepelt benne diplomáciai levelezés (portai követek jelentései, más külországokban küldött megbízottak, magyar közjogi méltóságok, idegen államok uralkodói, török nagyvezérek, pasák stb. levelei a fejedelmekhez s azok levélfogalmazványai ezekhez), belföldi hivatali levelezés természetű anyag, pl. a fejedelem rendeletei kincstári szervekhez, várkapitányokhoz stb., nyílt parancsai, fontos végvárak kapitányainak jelentései, a fejedelmi katonaságot illető többrétű iratanyag, így esküminták és okmányok, lajstromok, fizetés-kimutatások, várinventáriumok.

A fejedelmi hatóságok ide került anyagának másik nagy csoportja a kincstári szervek terméke volt. Fiscalis uradalmak számadásanyaga, tisztjeik egymás közti és felsőbbségeikkel való levelezése, bányaszámadások, termelési kimutatásaik, fizetési jegyzékeik, harmincadnyugták, számadások, tizedbérlet ügyek iratai. A fejedelemek és hatóságaik iratanyaga azonban erősen töredékes. A fejedelmek halála után ugyanis családjuk magával vitte levéltáruknak azt a részét, amelyet – törvények által kötelezve – nem kellett a levéltárban hagyniok. Így egyes fejedelmek iratai ma családi levéltárakban találhatók.

További forrása volt a levéltár gyarapodásának családok vagy magánszemélyek levéltárának a káptalani archivumba kerülése. Ez többféleképpen történhetett. Juthattak családok arra a meggyőződésre, hogy – kül- vagy belháború zavari közt – levéltáruk biztonságosabb helyen van a fejedelmi székhelyen, mint egy vidéki kúriában. Ilyenkor letétbe került a családi levéltár a hiteleshely archívumában, s esetleg végleg ott is maradt. Más ilyen természetű anyag feltehetőleg családok kihalásakor jutott ide. Gyarapodhatott még a levéltár fejedelmi kori anyaga részben későbbi ajándékozás folytán, részben a káptalani requisitorok levelezésének idekerültével.

Természetesen a gyulafehérvári levéltár állománya is megtizedelődött a 16-18. századi pusztítások során. A források 1565-ből és 1601-ből is említik, hogy a felekezetváltás során kirabolták a gyulafehérvári székesegyházat. A levéltári anyagot nyílván már ekkor is kár érte. A későbbi pusztulásokról hiteles dokumentumokkal rendelkezünk. Szamosközy István, a híres erdélyi humanista történetíró, aki korábban Kovacsóczy Farkas erdélyi kancellár pártfogoltjaként és Sombori Sándor kísérőjeként előbb 1587 és 1590 között Heidelbergben, majd 1591 és 1593 között Padovában tanult, hazatérése után 1594-ben levéltáros lett a gyulafehérvári káptalani levéltárban. Ez az archivum, a kolozsmonostori konvent levéltárával együtt ekkor már állami intézménynek számított, ahol a nemesség és az erdélyi társadalom különböző csoportjai számára közhitelű szolgáltatásokat lehetett igénybe venni.[5] Gyulafehérváron a levéltárban komoly képzettségű emberek dolgoztak, mert pl. Szamosközy egyik társa az a Laskai (Laszkói) János volt, aki Wittenberg egyetemén tanult és Werbőczy Hármaskönyvét fordította magyarra.[6]

A 15 éves háború utolsó harmadában Erdély pusztító hadjáratok színhelyévé vált. Basta generális, majd Székely Mózes csapatai többször rabolták végig az országot, iszonyú pusztítást hagyva maguk után. Az első nagy kár 1601-ben következett be, amikor Basta és Vitéz Mihály keresztesmezei táborából a Rácz György vezette katonaság rátört Nagyenyedre és Gyulafehérvárra, „feltörték a levéltár ajtaját, szétszórták, karddal összevagdalták és magukkal hurcolták a levéltár anyagának egy részét”.[7] Szamosközy, társaival együtt már 1602-ben kérte az országgyűlést, hogy „menekítsék el az iratanyagot a fejedelmi palota közeléből, a Szent Mihály-templom tornyában lévő őrzőhelyről, ahol védtelenül áll minden veszedelemmel szemben.”[8] Egy évvel később az ostrom során felrobbantották a székesegyház egyik tornyát. 1604-ben a gyulafehérvári levéltárosok ismét segítséget kértek az országgyűléstől. Mint írták: „A megmaradt három szekérnyi anyagot semmi sem védi az időjárás viszontagságai ellen. A megrongált toronyba befolyik az esővíz, az iratok a földön pusztulnak. Kevés költséggel, tetővel lehetne ellátni a torony földszinti részét. De nemcsak az időjárás ellen kell védekezni, hanem az iratok széthordása ellen is. A templomot kifosztották, a koporsókat feltörték, ajtó nincsen. A levéltárnokok többször is megcsináltatták ugyan a sekrestye bejáratát, de feltörik, és boldog-boldogtalan viszi az okleveleket.” Szamosközy és társai azzal érveltek, hogy „ a gyulafehérvári levéltár az egész országnak egyik legdrágább tárháza, kincseskamrája. Lesz idő, amikor a nemesek és utódaik fogják kárát látni az oklevelek megmentésében elkövetett minden mulasztásuknak.” Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra is, hogy „Szent István király idejétől sok királynak és az egész országnak titok levelei is ott pusztulnak a nemtörődömség következtében” [9] Adatunk van arra is, hogy amikor Báthori Zsigmond 1598-ban távozott Erdélyből többek között „a török szultánokkal kötött szerződések titkos iratait, királyok, fejedelmek írását, nagy események emlékeit hordták halomba és égették el.”[10] Szamosközy említi meg azt is, hogy az Aradról Gyulafehérvárra menekített társaskáptalani levéltár is ekkor pusztult el.[11]

1658 szeptemberében a krími tatár hadak is feldúlták Gyulafehérvárt, s ekkor is történt újabb pusztulás a levéltári anyagban. A kortárs Szalárdi János erről így írt Siralmas magyar krónikájában: „ a csúnya kegyetlen pusztító nép minden egyházakat, tornyokat, … collégiumot, oskolát, fejedelmi drága épületű házakat … porrá és hamuvá tették. … a bibliothéca és conservatórium, levél- és könyvtartóházak amelly segestyében … igen alkalmatos helyen tartatnának … de a prédáló nép megsajdítván a segestyét könnyen ráhágák … a sok munkával és költséggel szereztetett sok szép könyveket és leveleket is, és protocollumokat, avagy fejedelmi könyveket, valamellyeket Toroczközi Ferenc nevű egyik káptalan magával Szebenbe el nem vihetett volna, azon könyvtartóháznak közepire rakásra hordván, úgy gyújták és égeték meg rettenetes és becsülhetetlen kárral”[12] Valamit tehát sikerült a pusztítás elől Nagyszebenbe menekíteni, de Szalárdi is megdöbbenten írja, hogy „tisztek, praefectusok, udvarbírák közül nem találtathatott vagy egy, ki az országnak a levelekből, királyi könyvekből, protocollumok … romlásából való nagy kárát megkeserülte, szánta volna, s a romlás előtt Szebenbe avagy csak azokat beköltöztette volna”. Ehhez képest már csak kisebb kárt okozott amikor 1661-ben Ali pasa török csapatai is megsarcolták a várost. A püspökség visszaállítása után Sztoyka Zsigmond püspök felújíttatta és kibővíttette a székesegyházat, de nem sokkal később, 1758-ban a székesegyház tetőzetének és tornyának a püpsöki palotából átcsapó lángok általi kigyulladása, további, kevésbé jelentős károkat okozott. [13] Tudatosan időztünk hosszabban e pusztítások bemutatásánál, mert érzékeltetni szerettük volna milyen elképesztő méretű kár érte az egész magyar történelmi forrásanyagot, s ezen belül az erdélyi forrásokat is.

Az erdélyi (gyulafehérvári) püspök többszöri korábbi kísérlet után 1716-ben foglalhatta vissza ősi székhelyét. Ekkor III. Károly király a róla elnevezett Károlyfehérvárra keresztelt Gyulafehérváron visszaadta a várban lévő székesegyházat a katolikus egyháznak, ahol megkezdődött a normális hivatali ügyvitel végzése, s egyben a még fellelhető régi dokumentumok összegyűjtése, akár másolatok formájában. A Habsburg uralom alá került Erdély új világi hatóságai ügyviteli irataikat saját irattáraikban, levéltáraikban őrizték. A hiteles helyi országos levéltár már 1729-ben egyházi felügyelet alá került, majd ezt erősítette meg az 1743/44. évi országgyűlés 7. törvénycikke.[14] 1756-ban bizottságot küldtek ki a gyulafehérvári levéltár állapotának megvizsgálásra, amely aztán elhatárolást végzett az archívumban. Különválasztották egyrészt a csonka, töredékes s így jogbizonyításra már nem használható okleveleket, másrészt az egyéb „haszontalan” anyagot: a fejedelmek levelezését a portával, a fiscalis uradalmak urbáriumait, a fejedelmi jószágok stb. tisztjeinek utasításait, a gazdasági és egyéb vonatkozású levelezésanyagot.

Benkő Mihály olvasókanonok 1786 táján átalakítatta a levéltár berendezését, s a levéltári anyag egy részét a székesegyház előcsarnokába tétette ki, ahol aztán el is tűnt belőle jócskán, míg a káptalan többi tagjai észbe kapva, a káptalan felső sekrestyéjébe záratták el ezeket az iratokat. A levéltár anyagának csökkenését idézte elő az Erdélyi Fiscalis Levéltár felállítása is; gyakorlatilag 1769-től hozták létre a kincstári jogokat biztosító iratok őrzésére. Széles gyűjtőkört nyert: a gyulafehérvári levéltárból is kiemelhette a kincstári jogokat biztosító iratokat. Minthogy a segédkönyvekben nem jegyezték fel, hogy mi került át az új levéltárba, s ott sem rögzítették az iratok provenienciáját, pontos képünk nincs az átvett anyag mennyiségéről, de feltehető, hogy ez jelentős volt. Batthyányi Ignác erdélyi püspök négy vaskos kötetre való iratot válogatott ki elsősorban a fejedelmek diplomáciai és egyéb titkos levelezését és udvartartásukat illetőleg. Ez az iratanyag később már nem került vissza a levéltárba.

Az anyag alapos rendezésére csak a 19. század harmadik negyedében került sor; a munka elsősorban Beke Antal (1838-1913) érdeme. A különböző intézmények anyagából összeállt, Gyulafehérvárott őrzött országos levéltár önálló története 1882-ben zárult le. Hosszas előzetes tárgyalások után ebben az évben született törvény (az 1882: 23.tc.) a volt erdélyi kormányhatóságok levéltári anyagának, valamint a két erdélyi hiteles hely ún. „országos levéltári” anyagának a Magyar Országos Levéltárba való beszállításáról. A hiteles helyek esetében tehát el kellett választani egymástól a világi, állami jellegű ún. „országos” levéltári anyagot és e testületek saját iratait. Mivel a levéltári rend tárgyi jellegű volt, ezért nem volt mód az iratok proveniencia szerinti pontos elkülönítésére. A Gyulafehérvárott maradó anyagot Beke Antal választotta ki. A Magyar Országos Levéltárba került anyagról pontos leltár készült. Máig megmaradt, tartalmilag azonban nem pontos megnevezése „A gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi (országos) levéltára”. A Gyulafehérvárott maradt iratanyagról a szétválasztást végző Beke Antal tett közzé egy három részből álló közleményt.[15] Levéltártörténeti adatokat találunk még a Beke Antal és Boros József (1883-1972) által készített káptalani levéltári indexek bevezetőiben is. Legrészletesebb ilyen jellegű leírás a Boros József által az 1940-es években összeállított levéltári segédletben olvasható – 16 oldalon, alfejezeti beosztásokkal.[16] Napjainkban annak, aki az egykori gyulafehérvári levéltárról akar tájékozódni, legalább három fontos gyűjteményt kell átnéznie, eltekintve a családi levéltárakba, vagy más közgyűjteményekbe került iratoktól. A Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményébe is kerültek itteni oklevelek, míg ugyanitt külön egység a Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára az 1505-1868 közötti évekből, 24,86 iratfolyóméter terjedelemben. A Batthyaneum könyvtárában mintegy 90 doboznyi, 12 folyóméternyi iratanyag található, amely 1882 után maradt a káptalannál és 1912-ben csupán a jobb őrzési körülmények miatt helyezték el ideiglenesen a Könyvtárban. Ez a gyűjtemény az 1246 és 1912 közötti évekből tartalmaz okleveleket és iratokat. A Beke féle lista alapján legalább 1897 darab olyan dokumentum van itt, amely 1716, a püspökség visszaállítása előtt keletkezett. Végezetül a harmadik gyűjtemény a most általunk ismertetett levéltár, amelyben 905 dokumentum található az 1716 előtti évekből, közülük 630 darab 1686 előtti és nem kis hányaduk későbbi másolat.

A levéltár elhelyezése

A káptalani levéltár évszázadokon keresztül a székesegyház déli tornyának földszinti helyiségében volt. A sekrestye fölötti emeleti helyiséget conservatoriumnak hívták, ott őrizték a káptalani könyvtárat is, amelyet Mártonffy József püspök 1801. június elsején egyesített a teológiai szeminárium könyvtárával.[17]

1924-ben a püspöki levéltár régi (1700-1800 közötti) anyagát feltehetően a püspöki palotából a torony alatti káptalani levéltár üres szekrényeibe tették át.[18] Az 1940-es állapotok szerint a káptalani levéltár három helyen volt elhelyezve: a Batthyaneumban, a káptalani tanácsteremben és a déli torony alatt. 1937-ben a korábban másutt őrzött kolozsmonostori konvent Erdélyben maradt levéltári anyagával jelentősen bővült a gyulafehérvári levéltár. Ekkor nevezték ki káptalani levéltárőrré Boros József kanonokot. A Beke Antal által a század elején elkészített indexek ezt az anyagot is tartalmazzák. A Beke-féle levéltári ládácskák (ladulák) szerinti rendezés a déli torony alatt helyet hagyott a kolozsmonostori hiteleshelyi anyagnak is. A Batthyaneum állami kézbe kerülésekor ez az anyag is – a káptalanihoz hasonlóan – a könyvtárban rekedt. A püspöki levéltárat a második világháború után újra rendezték, de olyan egyházi személyek, akik levéltári ismeretekkel nem rendelkeztek. Bizonyos iratsorozatokat helyesen egymás mellett tartottak, de az egy évszázad óta felhalmozódott, részben korábbi helyükről kiemelt iratokból, részben a legkülönbözőbb helyekről beérkező dokumentumokból egy óriási un. külön kezelt iratok csoportját alakították, amelyhez jegyzéket készítettek. Így összetartozó iratok teljesen külön helyeken voltak találhatók és külső személy számára gyakorlatilag kutathatatlanná vált az iratanyag.

1998-ban, munkánk megkezdésekor a székesegyház tornyában mintegy 136 folyóméternyi iratot találtunk rendkívül szennyezett állapotban. Az iratok egy része a falak melletti faládákban volt elhelyezve, ezek kevésbé sérültek. A nyitott faállványokon található iratok egy része elázott, rongált, penészes állapotban volt. A későbbi rendezés során derült ki, hogy itt pusztulhatott el nagyon sok gazdasági jellegű iratanyag a 19.század második feléből, valamint a szentszéki iratok egy része is. Az érseki palotában, több helyiségben, óriási zsúfoltságban, faszekrényekben és azok tetejére a mennyezetig felhalmozva volt található összesen 632 folyóméter irat. A toronyban lévő iratokkal együtt kezdetben tehát 768 folyóméter irat rendezésével számoltunk. A későbbi években került elő az egyházmegyei szeminárium, a Papnevelde mintegy 38 folyómétert kitevő iratanyaga és ugyancsak később végeztük el a Kolozsváron elhelyezett Katolikus Státus Levéltára, 150 folyóméternyi iratanyagának rendezését. E nagyobb tételeken kívül több kisebb anyagrész is előkerült még, amelyeket egyesíteni kellett már kialakított levéltári egységekkel. Összességében az ezen repertóriumban nem részletezett főesperességi és plébániai iratokkal együtt több mint 1000 folyóméter irat rendezésére és feldolgozására került sor az elmúlt hét esztendőben.


A főegyházmegyei és a státus levéltár rendezése 1998-2006

A Levéltár rendezésének ötletét az 1990-es évek elején Dr. Cicutti Lajos, Rómában élő nyugdíjas jogász vetette fel, amelyhez megnyerte a főegyházmegye vezetését és magyarországi levéltáros szakembereket. 1997-ben kezdeményeztem a munka elindítását és egy évvel később volt lehetőségem, két kollégámmal együtt[19] az anyag előzetes felmérésére. 1998. október végére készítettem el az első részletes rendezési javaslatot, amely kiterjedt az anyag korszerű elhelyezésének kérdésére is. Az érseki palota nyugati szárnyának földszinti részében lévő helyiségek felújítását még abban az évben befejezték. A helyiségeket javaslatom alapján füstérzékelő berendezéssel, Magyarországon vásárolt levéltári fémállványokkal, korszerű világítási, informatikai rendszerrel szerelték fel, és külön irodát rendeztek be a levéltáros, valamint a kutatók részére.

A tényleges iratrendezési munka 1999 tavaszán kezdődött el budapesti levéltár szakos egyetemi hallgatók bevonásával és az akkori levéltárvezető, Küsmödi Attila konzultálásával. A székesegyház torony alatti levéltárának anyagát átszállítottuk a felújított raktártermekbe. A gombakárosult, fertőzött iratanyag egy külön raktárba került. A rendezés kezdetben lassan haladt, mert az anyag fertőzött részét előbb szakszerűen fertőtleníteni kellett. Ez történt meg több lépcsőben 2000 decembere és 2001 áprilisa között a Gyulafehérvári Múzeum papírrestaurátori laboratóriumában. A levéltár vezetését 2000 novemberében vette át Bernád Rita, aki többek között történelem szakos diplomával rendelkezett, s később a levéltáros diplomát is megszerezte. Az ő szakszerű és kiváló munkája nagymértékben meggyorsította a rendezési munka végzését. A rendezett anyagot az állítható állványokon savmentes szabványos levéltári dobozokban helyeztük el. Időközben a levéltárba került az érseki hivatal iratanyaga 2000 végéig, s így a feldolgozott levéltári anyag időhatára az évezred végéig tolódott ki. A gyulafehérvári anyag előbb alapszintű, majd többségében középszintű rendezése 2003 elejére befejeződött.

2002 augusztusában Bernád Rita levéltárossal együtt látogatást tettem Kolozsváron a volt Erdélyi Katolikus Státus levéltári anyagának tanulmányozása céljából. Megállapítottuk, hogy a Szent Mihály-templom kórusa melletti helyiségben mintegy 150 folyóméter iratanyag található erősen szennyezett, de szerencsére nem fertőzött, rendezetlen állapotban. Ugyancsak itt volt található a Kolozsvári Főplébánia értékes iratanyaga, amelynek első darabjai még Mohács előttről maradtak meg. Az iratanyag rendezéséhez Kolozsváron is ki kellett alakítani egy megfelelő, korszerűen felszerelt helyiséget, ahol szakszerű feldolgozás lehetősége is biztosítható. A következő év nyarára már rendelkezésre állt a felújított, modern levéltári állványokkal berendezett helyiség, ahová át lehetett szállítani a volt státus levéltár iratait. A plébánia iratanyaga természetesen a Szent Mihály templomban maradt, hiszen az alapja lehet egy későbbi, Kolozsváron is létesítendő gyűjtőlevéltárnak. Az iratanyag rendezése a vártnál hosszabb időt vett igénybe, mert sokszor teljesen szétesett irattömegből kellett logikus és használható levéltári struktúrát kialakítani. 2004 őszén került sor Gyulafehérváron az egyházmegyei szeminárium iratainak rendezésére, s a más fondokhoz, vagy állagokhoz tartozó kallódó iratok visszaosztására. Nagyjából ekkor alakult ki a levéltár szerkezete, s ekkor lehetett elkezdeni a már régóta tervezett középszintű kutatási segédlet, a repertórium kéziratának elkészítését.

A főegyházmegyei, illetve a státus levéltár rendezésekor, a fond- és állagrendszer kialakításakor kevés példa állt rendelkezésünkre. A hazai katolikus levéltárak rendezése még csak kevés helyen jutott odáig, hogy tapasztalataikra támaszkodhattunk volna és repertórium jellegű levéltári segédletet az elmúlt másfél évtizedben még sehol sem jelentettek meg. A legtöbb segítséget a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye utóbbi években megjelent két segédlete jelentette.[20] Az nyilvánvaló alapelv volt számunkra, hogy helyes lenne igazodni a magyar katolikus egyházi levéltárakban kialakított rendezési elvekhez, de Erdély speciális helyzete miatt ezen elveket maradéktalanul nem lehetett alkalmazni munkánk során. Ráadásul látható volt, hogy jelenleg még a magyar katolikus levéltárak között sincs teljes konszenzus a rendezés alapelveiről.


Az Érsekség és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltárának szerkezete, az iratanyag tagolása
A nagyobb hazai katolikus levéltárak első három alapegysége, ha úgy tetszik fondcsoportja, illetve az egyházi levéltárakban használatos terminus technicus szerint „levéltára” egyértelműnek tekinthető. Ezek közül első a püspöki, vagy érseki levéltár, a második a káptalani, vagy főkáptalani levéltár és a harmadik az ugyancsak mindenütt megtalálható gazdasági levéltár. Az erdélyi katolicizmus különleges, sehol másutt meg nem található intézménye volt az Erdélyi Katolikus Státus. Ennek iratanyagát önálló fondcsoportban, azaz levéltárban helyeztük el. Egyetértünk azzal, hogy Magyarországon, az egyházmegyei levéltárakon belül önálló egységet (fondcsoportot) alkotnak a plébániai és a főesperességi levéltárak.

A Gyulafehérvári Főegyházmegye méretei és a korábban már említett, tervezett és részben már megvalósult gyűjtőlevéltárak létesítése miatt ezeket az egységeket mostani segédletünkben nem szerepeltetjük. Célszerűbbnek látjuk, ha ezen anyagokat önálló segédletekben, az egyes gyűjtőlevéltárakról készítendő repertóriumokban fogják ismertetni. Az ötödik fondcsoportban a hazai elnevezést átvéve, az egyéb egyházi szervek, szervezetek iratait helyeztük el, gyakorlatilag az igen kis mennyiségben megmaradt szerzetesrendi iratokat. A hatodik fondcsoportba a személyi hagyatékok kerültek, míg a hetedikbe a gyűjtemények. Ide tartozik többek között az oklevéltár, a kéziratos térképek gyűjteménye, a tervtár, a fényképtár és a pecsétgyűjtemény.

A legtöbb irat latin, magyar és német nyelvű, emellett román és olasz, de a gyűjteményekben találunk örmény és héber nyelvű levelezést is. A levéltár legkorábbi irata 1429-ből származó oklevél, amelyben egy 13. századi oklevelet írnak át. Folyamatos iratsorozatokkal a levéltár a püspökség visszaállításától, 1715-től kezdve rendelkezik. Az ennél korábbi évekből közel 1000 dokumentum maradt meg eredeti, vagy átírt formában, ezeket a sorozat következő kötetében Bernád Rita részletesen ismerteti. Az utolsó feldolgozott irat 2000-ben keletkezett. A most ismertetett iratanyag mennyisége mintegy 970 folyóméter. A repertórium a gyulafehérvári és kolozsvári levéltári részlegek 2006. június 30-i állapotát rögzíti.

[1] In: A tatárjárás emlékezete. Szerk: Katona Tamás. Budapest 1981. 147.o.

[2] IV.Béla király oklevele Gál erdélyi püspöknek. 1246.május 6. Uo. mint előbb: 328.o.

[3] A történeti összefoglaló készítéséhez felhasználtam: Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár – Levéltári leltárak 5.) Budapest, 1973. 21-26. és 125-130. o. között található történeti bevezetőket

[4] Trócsányi Zsolt: im: 125.o.

[5] Szamosközy levéltárosi pályafutására az Erdélyi Országgyűlési Emlékek V. kötet 269-270. o. alapján lásd Sinkovics István: Szamosközy István – Bevezetés az Erdély története 1598-1599, 1603 c. műhöz. Magyar Helikon Budapest 1977. 10-16.o.

[6] Laszkói 1599-ben a Sellenberki csatában halt meg Mihály vajda seregei ellen harcolva.

[7] Trócsányi Zsolt: im: 128.o.

[8] Vö: Sinkovics im. 15.o.

[9] Az idézetek: Sinkovics im: 15-16.o.

[10] Szamosközy István: Erdély története im: 89.o.

[11] Az aradi levéltárról írtakat érdemes hosszabban idézni: „ Itt (Gyulafehérváron) mindazt, amit a törökök dühe elől gondossággal sikerült megmenteni, a mi veszett századunkban a töröknél barbárabb keresztények semmisítették meg emlékezetes dúlásukkal ... az írásos emlékek ellen hadakoztak. Így történt, hogy a réges-régi okleveleket, amelyekből az illető századok biztos tanúságait meríthettük volna, és ahonnan a történetírás számára bőséges anyag állt volna rendelkezésre, ahonnan őseink dicső tetteit megismerhettük volna, széttépték, jóvátehetetlen pusztítással megsemmisítették.” Szamosközy im: 134.o.

[12] Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Sajtó alá rendezte: Szakály Ferenc. Magyar Helikon Budapest, 1980. 439.o.

[13] Schematismus Venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis, Gyulafehérvár 1882, 12.; Léstyán Ferenc: „A gyulafehérvári római katolikus megyéspüspökség” in Erdélyi egyházaink évszázadai, Bukarest 1992, 11-12.

[14] Trócsányi Zsolt: im: 126.o.

[15] Beke Antal, Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest 1890-1896, 1-308.

[16] Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (a továbbiakban GYÉFKL), Káptalani iratok, Segédletek.

[17] GYÉFKL, Canonica Visitationes, A gyulafehérvári székesegyház és káptalan vizitációja, 1821.

[18] GYÉL, Püspöki Hivatal Iratai, 612/1924.

[19] Borsodi Csaba és Érszegi Géza kollégáim vettek részt velem a levéltári anyag első felmérésében.

[20] Lakatos Andor: A Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltára Szerk: Romsics Imre. Kalocsa, 1998. 174 o. és A Kalocsai Érseki Levéltár. Levéltárismertető. Szerk: Lakatos Andor-Lakatos Adél-Szabó Attila. Kalocsa, 2002. 342 o.



 

Menü

Bejelentkezés